Taksonyi Motorosok a Hargitán

 

A rendszerváltás után divat lett Erdélybe járni. Engem egy kicsit riasztott a dolog, az volt néha az érzésem, mikor ismer?sök élménybeszámolóját hallgattam, hogy ezek az emberek „a rezervátumba voltak magyarokat nézni”. Nagyokat szörnyülködtek a látott szegénységen, miközben könnybe lábadt szemmel néztek szét a Hargitáról, hogy mindez a „mienk” volt. S talán szemrehányóan rótták fel a vendéglátónak, ha esetleg nem népviseletben jelent meg el?ttük és nem beszélt olyan jópofa székelyesen. Miután ittak néhány pohár pálinkát, lefényképeztek egy-két templomot, tavat, szorost és néhány rongyos ruhában kéreget?  gyereket, felszálltak a légkondicionált panorámabuszra és mentek haza Kis-Magyarországra, hogy otthon kirakják az árpádsávos zászlót a ház elejére, vagy a mellükre tetoválják Nagy-Magyarországot. Megalázónak éreztem és helyettük szégyelltem magam, hogy így tekintenek a határon túlra szorult magyarokra. Persze az odalátogatók többsége nem ilyen volt, tudták hogy Erdély nem a „mienk” hanem az „övék”, azoké az embereké, akik ott élnek. Akik évtizedek óta viselik sorsukat, élik életüket a novembert?l májusig tartó télben, és ahogy tudják rendben tartják portájukat, befoltozzák a vájdling nagyságú gödröket az úton, hajtják a gumikerekes lovaskocsikat a mez?r?l és reggel a bolt el?tt magyarul köszönnek a szomszédnak.  

Most, Trianon után kerek 90 évvel én is felkerekedtem taksonyi motoros barátaimmal, hogy elmenjek és meglátogassam Jóskáékat Güdücön. Güdüc a gyergyói-medencében van Gyergyószentmiklós felett és arról híres, hogy határában az 1600-as évek végén 300 székely, Gábor diák vezetésével levert 3000 behatoló tatárt és elásta ?ket a falu határában. Szóval ilyenek a székelyek. Különben nagyon egyszer? eligazodni Erdélyben, ha az ember betartja a hármas szabályt, amit Jóska fogalmazott meg nekünk: „A sör nem ital, az asszony nem Ember, a medve nem játék.” S valóban, ha ezekre figyelünk nem lehet semmi probléma. Az ott tartózkodásunk alatt sört csak azért ittunk, hogy az el?tte fogyasztott nagyszámú szilva és áfonya pálinkát valamivel leöblítsük. Érdekes módon hiába feküdtünk éjfélkor, reggel senkinek nem fájt a feje, de ehhez persze hozzájárult az is, hogy a hegy lábánál az erd? szélén volt a vadászház, és a friss hegyi leveg? mindent kitisztított bel?lünk.
A mondás azon része, hogy „az asszony nem Ember” csak olyan viccesnek szánt dolog, mert minden székely férfi tudja, ha nem lenne mellette az asszony, aki rendbe tartja a dolgait … És az erdélyi lányok valóban szépek, meg kell hagyni. Karcsúak, egy kövéret sem láttam, talán azért mert sokat kell gyalogolniuk, vagy azért mert kevés a mekdonáldsz a havasokban.
A medve, pedig tényleg nem játék. Meséltek történetek, hogyan rohantak le a hegyr?l a medve el?l, a végén már csak egy szál gatyában, mert futás közben mindent eldobtak; vagy arról a délel?ttr?l, amit hárman három különböz? fa tetején töltöttek. Ennek ellenére az Ági a Szilvi a Zoli meg én, kimentünk a Jóskával a medveleshez. A medveles igazából egy fullos vadászles volt, er?s lábakon állt, magasra emelve, jó er?s ajtóval, bent kályhával, a földszinten több napra elegend? fával. Mikor megláttam a medveetet?t a tisztáson a 12-es betonvasból készült ketrecet tele kukoricával, és az erd?b?l kivezet? medvecsapásokat már alig vártam, hogy újra a Niva hátsó ülésén üljek és menjünk vissza a vadászházba.

Motorral mentünk és ezért testközelb?l érezhettük Erdélyt, a szagokat, illatokat és a kátyúkat az úton. Robogtunk autópályán zuhogó es?ben a tordai hasadéknál, pöfögtünk a Békás-szorosban, ahol az út felét már elvitte az áradó patak. Suhantunk naplementében és a reggeli ködben keresztül a virágos mez?kön, döntögettünk a hegyi szerpentineken, ahol minden kanyar tartogatott egy meglepetést. Láttunk „ezer székely lánykát” és integet? embereket az útszélén; nekik a motor még különös dolog, f?leg ha tíz jön egymás után. A rend?rökre vigyáztunk, mert minden faluban van ?rs és traffipax, egyet egy ház el?kertjében láttam a virágok között.  S ?k is vigyáztak mi ránk. „Magyari korrekt” bólogatott az egyik román rend?r, aki megállított minket az autópályán, s miután kiosztogatta a szórólapot amin az állt, hogy az autópálya nem versenypálya, jó utat kíván és talán még mosolygott is a hamisítvány Rayban szemüvege mögött.
 
Ajánlom mindenkinek Erdélyt, motorozás szempontjából nagy élmény, vannak osztrák min?ség? utak és vannak „nem” osztrák min?ség?ek, de önismeret szempontjából még nagyobb jelent?ség?. Pattanjon minél több ember motorra és irány Székelyföld! De arra kérek mindenkit viselkedjünk „korrekten” , minden értelemben!
 

 

Találatok: 2172

Kiemelt támogatók

 

 

 

 

 

 

 

 

Támogatók

Látogatók

358889
Ma
Tegnap
Héten
Múlt héten
Hónapban
Múlt hónapban
Eddig
8
58
224
220726
1601
1616
358889

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések